Szüts Miklós festőművész halálával alapítványunk egyik szellemi főtámogatóját veszítette el. Úgy véltük, olyan személyiséget szeretnénk felkérni a megüresedett kurátori posztra, aki továbbviheti Szüts Miklós örökségét, azt, hogy szeretett a MedSpot csapatával együtt gondolkodni, szeretett minket, úgy ahogy vagyunk, és fontosnak tartotta az általunk képviselt ügyet, hogy kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek segítsünk. Ezért kértük fel a vele egy szellemi/kulturális gondolkodási körben mozgó Király Júliát, akivel évtizedes családi barátság és meghatározó emberi kapcsolati múlt kötötte össze az elhunyt alapító – kurátorunkat. Király Júlia elfogadta a felkérést, ez alkalomból készítettünk vele interjút.

Megbeszéltük, hogy a Kamra előadása előtt, a színháztól egy sarokra találkozunk. A kávézóban igazi kávé illat, a galérián diákok és némi alapzaj, de minket mégsem zavartak a beszélgetésben. Olyan gyorsan kerültünk át a kávézó valóságából a család és barátság történetek gondolatkörébe, hogy észre sem vettük és egy múltidézős párhuzamos dimenzió centrumába értünk.

  • Azt olvastam nemrég, hogy az egész családod tanáremberekből állt és hogy nagyon sokat kaptál, hoztál magaddal ebből a családi környezetből. Én ezzel hoztam összefüggésbe azt az attitűdöt – inkább így mondom – altruista magatartást, hogy több különböző alapítványnak vagy a felügyelőbizottságában és te magad is jelen vagy mecénásként művészeti alapítványokban, amelyeknek az alapításában is részt vettél. Jól látom ezt a párhuzamot?

– Abban az értelemben nagyon jól látod, hogy a családunk: papok, tanárok családja volt. Nagyapám tiszántúli református tiszteletes volt. Édesapám, nővérem irodalom tanárok. Abban a tekintetben fontos, hogy irodalom tanárokról és református lelkészről beszélünk, mert ebben én nagyon nagy nyitottságot látok a világ és a világ jobbítása felé. Ilyen értelemben tényleg családi hagyomány volt nálunk, hogy valahogy jobbá tegyük a körülöttünk lévő kis világot. Annyival szerencsésebb vagyok, mint nővérem, hogy én is tanár lettem, de közgazdász. Mindig a pénzügyek közelében voltam és kétségtelen, hogy egy irodalom tanárnál a pénzügyek közelében dolgozó tanár némileg közelebb kerül a pénzhez is, úgyhogy amikor befejeztem a pályámat, ha formálisan nyugdíjba is mentem – bár jelenleg is tanítok, mindig az volt bennem, hogy én valamit visszaadjak a társadalomnak. Mert én nagyon sokat kaptam. Szerencsés szakmám van, mindig olyan helyeken dolgoztam, ahol nagyon tisztességesen megfizettek és akkor az ember tényleg úgy érzi, hogy van mit visszaadnia. Ezért én tényleg térítésmentesen oktatok szakkollégiumokban, és több olyan civil szervezet életében vállalok szerepet, mint az Amnesty, Helsinki Bizottság, TASZ, Transparency International, illetve művészethez közelállók, mint a Gólem Színház Alapítványa, Fischer Iván Lakásszínház Alapítványa. Szóval igen. Számomra nagyon fontos az értékek átmentése a jövő számára, ahhoz pedig a művészeteken keresztük vezet az út. Művészet, színház, irodalom nélkül nincsen jövő, ez hozott közel Szüts Miklóshoz is, akivel nagyon egyformán gondolkodtunk.

– Igen, erre akartam épp rátérni: Szüts Miklós helyét veszed most át a MedSpot kuratóriumában. Régi barátságban voltatok, de hogy csak egy példát említsek, együtt álltatok a Freeszfe Egyesület mellett, egyfelé gondolkodtatok. Jól látom, hogy gyakran voltatok azonos véleményen?

–  Ez nagyon-nagyon furcsa volt, mert a Miklós, valójában a legkevésbé régi legrégibb barátom. Remélem pontosan tudtam kifejezni magam. Tehát abban a pillanatban, amikor találkoztunk, úgy éreztük, hogy ezer éve ismerjük egymást, pedig ez a találkozás tíz éve volt. Tehát furcsa módon későn találkoztunk, pedig ugyanaz a baráti körünk, ugyanaz az ismeretségi körünk, tudtunk egymásról, természetesen, de kétezertizenegyben vagy tizenkettőben találkoztunk Pécsen az Országos Színházi Találkozón, ahol a Vojnichnak (Vojnich Erzsébet festőművész, Szüts Miklós felesége, a szerk.) épp kiállítása volt.  Miklóssal elkezdtünk beszélgetni és utána nem hagytuk abba. Miklós és Erzsébet is a legközelebbi tíz barátom közé tartozott.  Amióta megtanultam, hogy az embernek nincs ötven barátja, legfeljebb tíz, azóta tudom ki a tíz legközelebbi barátom: ebbe ők ezer százalékosan beletartoztak. Miklóssal totálisan különböző volt a hátterünk és mégis ugyanaz volt a világszemléletünk, nagyon büszke vagyok rá, hogy az én surányi nyaralómban írta A földön élni ünnepély című visszaemlékező könyvének nagyon nagy részét és az első olvasói között voltam. Egy fantasztikusan nyitott, mindenhez értő ember volt, ugyanúgy hitt a világ jobbá tehetőségében, mint én, minden finom iróniája mellett. Az ironikus világszemléletünk is hasonló volt, nagyon hiányzik, csak azt tudom mondani.

– Nekünk is hiányzik. Éppen azt említettem a beszélgetésünk előtt, hogy az elmúlt években az ő műtermében tartottuk a felügyelőbizottsági vagy kuratóriumi ülésünket és ez idén már nem így lesz.

– Alig volt olyan nap, hogy nem beszéltünk egymással. De hetente kétszer-háromszor biztosan. Rémséges, hogy szinte másodnaponta arra gondolok, hogy fölhívom Miklóst, mert ezt vagy azt muszáj megbeszélnem vele és nem tudom még megemészteni, hogy ezt nem tehetem meg. Hogy mi volt benne a tényleg egészen lenyűgöző, az megfoghatatlan: egy festő, aki úgy tudott mesélni a festészetről, hogy a magamfajta is azt hitte, hogy elkezdi érteni, aki jártasabb volt az irodalomban, mint én, aki mindig arra voltam büszke, hogy na, én azért irodalmár családból jövök, engem aztán itt nem lehet megfogni: többet olvasott nálam. Aki otthon volt nem csak a tizenhetedik századi irodalomban, de a mai magyar irodalom minden rezdülésében. És hát aki mindemellett, egy fantasztikus társasági ember volt. Leültél a Miklós mellé, elég volt hallgatni. Szóval nagyon megtisztelő számomra, hogy pont az ő… (sóhajt) elmenetele miatt rám gondoltatok.

– Igazából mi szeretnénk azt megköszönni, hogy ott folytatod, ahol Miklós abbahagyta. Szeretném ide kötni azt a gondolatot, amit az oktatás kapcsán említettél egy interjúdban.  Azt említetted, hogy azt szereted átadni az egyetemi hallgatóidnak, hogy merjenek kérdezni, hogy legyenek bátrak, legyen önálló véleményük és fejtsék is ki azt, ne csak üljenek és várják, hogy mit mond az előadó.

–  Így van!

–  Magyarul különbözzenek.

– Igen. Merjenek különbözni.

– Mert én úgy érzem, hogy a MedSpot is ilyen. Különböző. Bizonyos tekintetben persze alap, hogy segítünk. Gyerekeken is segítünk, ez is alap. De krízishelyzetekben máshogy vagyunk ott, mint mások, hiszen nekünk van egy állandó pszichológus -pszichiáter csapatunk, akik a szomatikus orvosokkal együtt segítenek. Jelen pillanatban is – kisebb alapítványként – szinte mi vagyunk az egyetlen olyan alapítvány, amely minden hónapban megpróbálja Sziszüphoszként ezt a rendkívül nagy traumát, amit a szomszéd országban a háború miatt Kárpátalján, Ungváron és környékén átélnek az emberek, főként a frontvonalból menekülő gyermekek és családok valahogy tompítani, megsegíteni. Eddig is ezt tettük és ezután is ezt fogjuk tenni. Tehát ebben a tekintetben valóban úgy érzem, hogy különbözünk. Szerepet játszott a mi különbözőségünk esetleg a döntésedben, hogy elvállald a kuratóriumi tagságot?

 – Amit tudtam az alapítványról, azt nagyrészt a Miklóstól, kisebb részt a Spányik Andristól tudtam – pontosabban azt tudtam, hogy az Andris az egyik motorja ennek az alapítványnak -, és ami mindig vonzó volt benne: Te mondtad ezt a szót, hogy krízis, vagyis valamilyen nem szokványos módon reagálni egy válságos helyzetre, ott lenni a legnehezebb pillanatokban. Emlékszem, amikor megvettétek a mentőautót és egészen lehetetlen körülmények között nyújtottatok támogatást. Azt hiszem, hogy ez az alapítvány egy élő felkiáltójel ebben a mai magyar rendszerben, ami azt közvetíti, hogy itt minden rendben van, minden meg van oldva, tökéletes az egészségügy, tökéletes az oktatás, nincsenek krízishelyzetek és közben a napokban történt ugye az a borzalmas…

–  Igen, a bőnyi iskolai ügy…

 – A bőnyi késelés…Én azt gondolom, hogy ennek az alapítványnak az egész filozófiája és gondolkodása arról szól, hogy hogyan lehet megelőzni, hogyan legyen olyan a társadalom, hogy ne forduljanak elő ilyenek. Hogy lehet oda olyan szervezetet kiépíteni, olyan gondolkodást segíteni, ami szembe megy azzal, hogy nincs probléma, minden meg van oldva és különben is: ne okoskodj! Én nagyon örülök, hogy ez az alapítvány okoskodik.

– Igen, épp azzal foglalkozik, hogyan lehet egy traumatikus állapotban lévő embercsoportot, gyerekeket, felnőtteket, hosszú távon támogatni, megsegíteni ahhoz, hogy a megélt traumákat időben feldolgozzák. Fontos feladat lenne, ismerve a 20. századi történelmet.

– Szóval én azt gondolom, hogy egyike azon társaságoknak, amelyek a maguk eszközeivel, a maguk területén próbálnak valamit jobbítani ezen a világon. Nagy szavak ezek, de mégiscsak így van, ebben Miklóssal mindig egyformán gondolkodtunk. Néha bele kell állni a politikába, de alapvetően az a fontos, hogy a kis világokban próbáljuk meg megváltoztatni a társadalmat. Sziszüphosz mondája amúgy is a szívemhez közel álló: édesapámnak Sziszüphosz volt a legkedvesebb hőse, mert mindig azt mondta, hogy akkor is föl kell görgetni a hegyre a követ, ha tudod, hogy le fog gurulni. A hitet, hogy a reménytelennek tűnő feladatokban is meglássuk az értelmet, a kitartást, át kell adni másoknak is, úgyhogy nagyon örülök, hogy egy Sziszüphosz Alapítvány tagja lehetek valamilyen módon.

MedSpot Alapítvány, 2024.

(fénykép: Bazánth Ivola)