Távol mindentől –
egy hadifogoly megrázó története
A kicsit több, mint fél éve az orosz hadifogságból szabadult, alig 30 éves fiatal katonával – nevezzük Ondríjnak – a frontvonal hátországában, Ungváron, egy gyorsétterem előtt találkoztunk. Vasárnap kora délután volt, s bár a város legbelső részén jártunk, a széles, kétsávos utca megszeppent csendességben fogadta az idetévedteket.
Ondríj legnagyobb meglepetésünkre magyarul is köszönt nekünk. Félszeg mosollyal az arcán, az elvonulást, védelmet keresve állt kísérője mögé, miután bemutatkoztunk. Beszélni ukránul sem akart senkivel. Ha kérdeztük a nagyon vékony, megviselt arcú fiatalembert, csendesen, egy-egy szóval válaszolt. Mégis, amikor leültünk közösen egy nagyobb asztalhoz, hogy elfogyasszuk a gyorsétterem kínálta lehetőségek egyik menüjét oldottnak tűnt. Ondríj magyarul köszönte meg, amikor kitöltöttem az italát és kézbe vette tőlem az evőeszközét. De beszélgetni nem akart. Valójában nem is volt rá szükség. Értettem, értettük minden fejbólintását. A sovány arc, a kicsit hajlott felső test, a jó ismerőse védelmét kereső testhelyzet, a tekinteteket kerülő szempár, a még mindig bevérzett egyik szemgolyó mindent elárult a hadifogságban töltött három hónapja kínjairól, a szenvedésről és arról a posszttraumás stresszben szenvedő elméről, amely ébrenlétekor és az alvást kísérő álmokban – a fogság kínzásait újra meg újra átélve, a betörő emlékek sokaságával -, minden másodpercét lefoglalja.
Ondríj valójában a szabadulása óta nem beszélt egy – két szónál többet. A fogságban átélt kínzások hatására hónapokig néma volt. A kórházlátogató önkéntes segítőtől tudjuk, aki naponta járt be hozzá, hogy mi történt vele, s ahogy kiderült számunkra, ezt a történetet is szavakból, majd félév távlatából lehetett valójában egyberakni.
Az élet és halál között lebegő Ondríjra és két másik hadifogoly társára, egy szántóföldön találtak rá egy fagyos, októberi napon. Csontsoványra fogyott felsőtestük lemeztelenítve, a fejükön zsák, a lábukon nem volt cipő. Ondríj arra még emlékezett, hogy a két másik katonatársa a vállánál fogva vonszolta őt, hogy felkerüljön arra a teherautóra a hadifogolytáborban, amelyik elindult velük a semmibe…..Ondríj meg volt győződve arról, hogy hamarosan főbelövik. Elvesztette az eszméletét a gyengeségtől. Amikor letették őket a teherautóról, csönd vette körül. Semmi ereje nem volt. Hang sem jött ki a torkán. Tudta, hogy ukrán földön van, emlékképébe bevillant, mintha beszéltek volna hozzá azok az orosz katonák, akik elszállították ide. Mintha azért hagyták volna életben őket, hogy demonstrálják: akiket nem ölnek meg, azok sem tudnak majd emberhez méltó életet élni. Ondríj élet és halál között lebegett. Nem is az bántotta igazán, hogy a három hónap fogság alatt egy még lélegző csontváz vált belőle. Hiszen külön – külön meg tudta számolni a bordáit és megtapasztalta a medencecsontjai szúró, keményen fekve fájdalmat okozó íveit. De a kínzások, amelyeket naponta átélt, s amelyek valójában céltalan, értelmetlen vétkekké váltak fogvatartói részéről életre szóló testi-lelki nyomokat hagytak minden porcikáján és minden gondolatában. Ondríjra teljesen fogatlanul találtak rá azon a mezőn, ahol kitették a semmibe. Kínzói egyenként húzták ki a fogait, többször félájultra verték, az egyik fogolytársát a szeme előtt lőtték agyon, éheztették, szenvedett a szomjúságtól és a mindennapos, válogatott testi kínzásoktól. Kimondani is szörnyű traumatikus élmények, amelyek valóban eszét vehetik fiatal, az életüket épphogy csak elkezdett fiatalembereknek.
Ondríj azon is megrendült, hogy bár két társa őt támogatta a teherautóra, egyikük mégsem élte meg azt, hogy rájuk találjanak. Ott, azon az októberi napon azzal a traumával is szembe kellett néznie, hogy őt mentő társának élettelen, hidegre fagyott teste feküdt mellette, mire értük jöttek.
Ondríj október óta gyógyul. Először a testén kezdtek begyógyulni a sebek, lassan képes volt használni a végtagjait, újra járt, elkezdték visszaültetni a fogait, képessé vált megfelelően enni. De a fogbeültetéssel járó fájdalmak visszaidézik számára a kínzások emlékeit, a bevérzett szemén még nem tiszta a látása. Ott is vár rá egy műtét, hiszen magától ennél az állapotnál jobb nem várható. Mostanra a negyedik kórházban kezelik. Szinte az az otthona. Mivel az eredeti lakhelye a háborús övezetben volt, esélyt sem lát arra, hogy a közeljövőben hazamenjen. Várja, hogy teljen az idő és az elméjébe visszatérő, a fogvatartóihoz intézett könyörgő szavai arról, hogy inkább öljék meg, csak ne kínozzák tovább, a maga számára is elhalványuljanak. Az érzékeny, fiatal, pszichében lakozó lelke azonban még segítségre vár.
1% - Köszönjük, hogy segítesz, segítettél!
Köszönjük, ha nekünk adtad támogató felajánlásod!
Ha a NAV listájában név szerint keresed az alapítvány teljes magyar nevét, ezt keresd: „Orvosi Segítség, Ahol Kell” Alapítvány vagyis NE a MedSpot nevet keresd, nem így lett regisztrálva alapítványunk.
Adószámunk: 18903379-1-42
Köszönjük, hogy megtekinted videónkat, amelyben hiteles fotók és videó bejátszások is láthatóak a jelenlegi, valós egészségügyi ellátásról a menekültek körében Kárpátalján, Ungváron és környékén, amelyeket a dezinformációk elkerülése végett tárunk mindenki elé.
További történetek
Segítők és önkéntesek a frontvonal mögött