Validálásnak nevezzük azt, amikor egy gyermek érzéseit, élményeit elfogadjuk olyannak, amilyennek ő érzi azokat. Ez tulajdonképpen egyfajta elismerése, érvényesítése annak, hogy amit érez, az a helyzetnek megfelelő, normális, elfogadható érzés, és ennek megfelelően ő maga is elfogadható, szerethető. Kisebb gyermekek esetében ennek a folyamatnak kiemelt jelentősége van, hiszen ez a szülő és gyermek között zajló párbeszéd fontos szerepet tölt be az érzelmek címkézésének megtanulásában, illetve a tükrözés és az érzések mögött álló okok, szándékok együttes megismerése a szülővel biztonságos kötődéshez, és ezen keresztül jó mentalizáláshoz vezet. (A mentalizáció azt a képességünket jelenti, hogy saját magunk és mások elméjéről gondolkodunk, ami egyfajta képzeleti tevékenység. Ezzel a viselkedés mögötti okokat próbáljuk megfejteni.)

A gyerekek azonban nem egyformák abból a szempontból, hogy mennyire könnyű megnyugtatni őket, illetve mennyire érzi úgy egy szülő, hogy érti a gyermeke viselkedését, hangulatingadozásait, sokszor szélsőséges érzelmeit. Az óvodás és a serdülőkor ebből a szempontból hasonlóak, hiszen ezekben a periódusokban a gyerekek hihetetlen intenzitással élik meg az érzéseket. Az ún. „könnyű” temperamentumú csecsemők alvása, evése szabályos ritmust követ, könnyen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, gyorsabban megnyugtathatóak és jól reagálnak az új ingerekre. A „nehéz” temperamentumú csecsemők alvása, evése rendszertelen, az új ingerekre sokszor félelemmel reagálnak, nehezebben megnyugtathatóak. Az ő esetükben a szülőknek „fel van adva a lecke” már a kezdetektől. Ugyanakkor, ha a szülő és a gyerek össze tud hangolódni, egy nehéz temperamentumú csecsemőből is válhat biztonságosan kötődő, nyugodt gyerek, később felnőtt.

Mi teheti nehézzé az érzelmi validálást egy szülő számára?

Sok mindent élhet meg egy szülő nehézségként ebben a folyamatban. Elsőként említhetjük a gyermek temperamentumát, hiszen, ha egy gyerek sokszor sír, nyűgös, nem lehet megnyugtatni, akkor szülőként nehéznek érezzük a sok negatív érzés érvényesítését. Ha a szülő vagy a család valami miatt nehéz helyzetben van, túl sok a stressz, akkor az érzelmi validálás szintén hiányt szenvedhet. Ha szülőként leterheltek, fáradtak, kimerültek vagyunk, nem sok energiánk marad gyermekeink szükségleteinek és érzéseinek felismerésére sem. Ilyenkor a gyerekek érzései gyakran nem kapnak teret, vagy ami még rosszabb: félreértelmezzük őket. Ez sajnos ördögi kört eredményez, hiszen a meg nem értett, vagy félreértett gyerek még feszültebbé válik, amitől szülőként mi is türelmetlenebbek leszünk, így a valódi megértésnek egyre csökken az esélye. Az is elképzelhető, hogy saját magunk is olyan családban nőttünk fel, ahol nem validálták az érzéseinket gyerekként, így felnőve nincs mintánk erre.

A gyermekkori invalidáló környezet hozzájárul az érzelemszabályozási nehézségekhez, mivel nem tanítják meg a gyermeknek, hogyan címkézze és szabályozza az érzelmi arousalt (izgalmi és éberségi állapotát), hogy hogyan tolerálja ugyanezt, és mikor bízhat abban, hogy saját érzelmi válaszai az eseményekre való megbízható reflexiók.

Felnőttként az ilyen környezetben élő személyek átveszik az invalidáló környezet jellegzetességeit. Így hajlamosak érvényteleníteni saját érzelmi reakcióikat, másokat keresnek mintául a külső valóságra való megfelelő reagáláshoz, és túlegyszerűsítik a problémáikat.

Az invalidáló család hatása

Az invalidáló család olyan környezetet jelent, melyben a gyermek saját megélése kiszámíthatatlan, nem megfelelő és extrém válaszokat vált ki, más szavakkal a gyermek saját érzelmi megélése nem kerül érvényesítésre, hanem gyakran büntetik és/vagy egyszerűsítik. A fájdalmas érzések kifejezését semmibe veszik, bagatellizálják. A gyermek emiatt egy idő után elutasítja a viselkedése mögött álló saját motivációját.

Az érvénytelenítő családoknak alapvetően két típusát különböztetjük meg Linehan szerint: a kaotikus és a tökéletes családokat. Kaotikusnak nevezünk egy családot akkor, ha szerhasználat, anyagi problémák vannak jelen, illetve a szülők sokat vannak távol, így a gyermekre kevés idő és figyelem jut. Egy ilyen családban a gyermek igényeit nem veszik tekintetbe, érzéseit érvénytelenítik. A tökéletes családok esetében valami okból kifolyólag a szülők nem tudják elviselni a negatív érzések kifejezését a gyerekekben. Erre több okuk is lehet: egyszerű egocentrikusság, vagy félelem a gyermek negatív érzéseitől, illetve attól, hogy elkényeztetik a gyereket, ha nem tanítják meg önfegyelemre.

Két fő jellegzetessége ezeknek a családoknak: egyrészt elhitetik a gyermekkel, hogy téved mind saját élményei felismerésében, mind azok elemzésében (legfőképpen abban, hogy megmagyarázza a saját viselkedése mögött álló okokat, motivációt). Másrészt a gyermek megélését szociálisan elfogadhatatlan jellemzőknek vagy személyiségvonásoknak tulajdonítja. A negatív érzések kifejezését olyan vonásoknak tudhatják be, mint túlérzékenység, túlreagálás, paranoia, az események torz észlelése. Pl. „ne sírj, nem is akart bántani, csak túl érzékenyen reagálsz!”. A pozitív érzelmek kifejezését ugyanígy érvénytelenítheti a környezet, amikor azokat naivitásnak, éretlenségnek, túlidealizálásnak, vagy esetleg az ítélőképesség hiányának tudják be. Az ilyen családtagok gyakran fennhangon hirdetik saját álláspontjukat, és nyíltan kifejezik frusztrációjukat, ha egy másik családtag nem képes az ő álláspontjukat felvenni. Kritikusság, túlzott bevonódás és a személy aktuális érzelmi állapotának figyelmen kívül hagyása jellemezheti őket.

Ha ilyen családban nő fel, az azt tanítja a gyermeknek, hogy ne bízzon a saját érzéseiben, megítélésében, és a szociális környezetét figyelje, hogy megtudja, hogyan gondolkozzon, érezzen. Mindez serdülőkorban nagyon nehéz helyzetbe hozhatja a kamaszokat, hiszen ebben a periódusban rengeteg feladat hárul rájuk saját identitásuk kialakítása, megszilárdítása miatt. Az agy érésével járó változások, a kortárs kapcsolatok előtérbe kerülése, a szülőktől való eltávolodás és a saját múltjuk, jelenük és jövőjük komplex összefüggéseinek átlátása önmagában is embert próbáló feladat a serdülők számára. Ha mindez egy olyan környezetben történik, ahol a saját megélésüket érvénytelenítik, rosszalják, esetleg szándékos rosszakaratnak, lustaságnak bélyegzik, a bizalom megrendülhet, és a normatív kamaszkori krízisen túlmenően a gyermek elszigetelődhet, önmagát rossznak, reakcióit „nem normálisnak” élve meg. Ha folyton azzal szembesülünk, hogy amit érzünk, nem helyes, illetve kiszámíthatatlan, hogy a környezetünk mikor ítéli meg helyesnek vagy helytelennek, akkor elbizonytalanodunk a saját ítélőképességünkben, érzéseinkben, és túlzottan a környezetünkre fogunk támaszkodni. Mindez az identitás megszilárdulását nehezíti, és akadályt jelent a felnőtt életbe való továbblépés során.

Mit tehetünk azért, hogy gyermekünk bízzon a saját érzéseiben?

Egy kamasz esetében nagyon fontos, hogy szülőként próbáljuk meg megérteni a viselkedése mögött álló okokat még akkor is, ha ez adott esetben nehéz, kényelmetlen, akár kellemetlen számunkra. Egy érzelmileg sérülékenyebb gyermek esetében kiemelten fontos, hogy próbáljuk meg az adott helyzetet, az ő ezzel kapcsolatos érzéseit, viselkedését valóban megérteni, az ő szemével látni a világot. Ekkor van esély arra, hogy elmondja nekünk a problémáit, az őt érdeklő dolgokat, hiszen, ha elfogadást, megértésre törekvést érzékelünk, az mindannyiunk számára jó érzés. Ami nagyon nehézzé teheti ezt a folyamatot, az az, ha a szülőnek előzetes elvárásai vannak a kamasszal szemben, akár azért, mert saját magából indul ki, akár azért, mert az ún. „normális” reakciókat várja a gyermektől. Az is közrejátszhat ebben, ha van egy kevésbé szélsőséges reakciókat adó, érzelmileg kiegyensúlyozottabb testvér. Ebben az utóbbi esetben nagyon fontos, hogy szülőként figyelmeztessük magunkat arra, hogy minden gyerek más, és ez nem baj. Elképzelhető, hogy egy 10 éves könnyebben vesz egy helyzetet, mint egy 14 éves, kevésbé lesz ideges, könnyebben megnyugszik, jobb megoldásokat választ. Ilyen esetben nagyon nehéz nem arra gondolni, hogy a nagyobbnak is valahogy máshogy „kéne” viselkednie, éreznie. Pedig ez maga az érzelmi érvénytelenítés. Vannak gyerekek, kamaszok, sőt felnőttek is, akik intenzívebben élik meg az érzéseiket, nehezebben nyugszanak meg, és mindezt ráadásul ki is fejezik. Szülőként abban tudunk segítségükre lenni, hogy ilyenkor érvényesítjük, amit éreznek, empatikusak próbálunk lenni. Ez a legelső lépés, minden más csak ez után következhet. Hiszen az érzelmileg felfokozott állapot lecsendesülése csak akkor kezdődhet el, ha a gyermek megértve, elfogadva érzi magát. Ha szülőként meg tudjuk azt tenni, hogy a saját és a környezetünk elvárásaival akár szembeszállva megengedjük egy nagyobb gyereknek, hogy úgy és azt érezze, amit érez, azzal az érzelemszabályozását, az önelfogadását, a mentalizációs képességének javulását segítjük elő. Végső soron pedig mindez az identitás megszilárdulásához, önbizalomhoz vezet.    

Szerző: Demetrovics Orsolya pszichológus

Felhasznált irodalom:

Cognitive-Behavioral Treatment of Borderline Personality Disorder by Marsha M. Linehan, 1993