Egy apa viszontagságai

Ruszlánnal egy kis ukrán községben, Perecsenyben találkoztunk, úgy fél órányira Ungvártól.

A háború kitörése után három héttel menekültek el Harkivból, azon az egy éjaszkán, amikor az orosz visszavonulás miatt szabaddá vált az út kifelé a városból, el a fronttól sújtott területektől.

Ruszlán, születési rendellenesség miatt nem tud fegyvert fogni. Valójában semmit sem tud megfogni, mert az egyik kezén nincsenek ujjai és a másik kezén sincs meg mind az öt ujja. Mindezek ellenére tökéletesen ellátja a családját. Kamaszkorú lányai, akik találkozásunkkor 15 és 16 évesek voltak, két éve édesanyjuk nélkül indultak el Ruszlánnal a harkivi pályaudvarról, valahová ……..a határ felé.

 „Amikor először foglalták el az oroszok a várost, egy napra, mesterlövészek járkáltak az utcákon. Féltünk. Aztán éjszaka kimentek az oroszok a városból, akkor jöttünk el a gyerekeimmel. Mivel utána vissza is mentek az oroszok, épphogy sikerült kimenekülnünk” – meséli Ruszlán, kicsit belefáradva a saját történetükbe, mintha nem is a családjáról, hanem egy filmbéli, hihetetlen történetről mesélne. Akik már jól ismerik, később mondták el, hogy nagyon kemény időszakon van túl a gyermekeivel együtt, sokáig alig beszélt, bezárkózott a gondolataiba, mintha nem is vele történnének az események, mintha nem ő, hanem egy film vagy egy olvasott regény hőse lenne a főszereplője a saját életének.

 „Amikor megérkeztünk, egy hátizsák volt nálunk, ahogy fel voltunk öltözve, úgy jöttünk. Vonatra szálltunk, ahová nem is volt szabad felvinni semmit és idő sem volt összepakolni. Azt sem tudtuk, először, merre tartunk, csak azt tudtuk, hogy menni kell…… Végül úgy döntöttük, hogy Ungvárra kell eljutnunk, mint egy olyan város, amely a legközelebb van a határhoz” – mondja, miközben igyekszik felidézni az akkor 13 és 14 éves lányai arcát, amikor az ungvári vasútállomáson fáradtan, értetlenül, egymás mellett várták, hová fogják őket elszállásolni.

Az első félév nagyon nehéz volt – teszi hozzá, miközben gondterhelten ráncolja össze a homlokát – aztán megszoktuk. Harkivban hidegebb van, itt a fák is másmilyenek – mosolyogja el magát – a táj is más, itt vannak hegyek. A lányoknak az első év után már tetszett. Jó volt nekik, mostanra talán megszokták, otthon érzik magukat.”

Ruszlánékat először egy óvoda épületében helyezték el, sok-sok más családdal együtt, ahol a magánszféra teljesen hiányzott. Ráadásul a nagyszülők – Ruszlán szülei – a harkivi lakásban maradtak. Ők 75 évesen képtelenek voltak elhagyni a várost, ahol éltek. De Ruszlán, aki amúgy is hét éve elváltan, egyedül nevelte a lányokat, épp az Ő érdekükben menni akart.

Az óvoda épületéből egy év után kerültek a perecsényi líceum egyik szárnyának emeleti szobájába, ahol végre már csak hárman laknak a megkopott falak között, valamint egy befogadott cica mama ugyancsak három kölykével. „Itt lakunk az emeleten – mutat Ruszlán, a kifejezetten omladozó falú, valaha nemes, szép napokat megért klasszikus iskolaépület oldalsó bejáratára. Az u alakú épület középső része ma is iskolaként működik, 800 gyerek jár ide. A két oldalszárny egyikét azonban jelenleg az ide telepített menekült családok foglalhatták el.  Minden volt osztályteremben egy család lakik. Igyekeznek megteremteni maguknak a lehetőséget a magánéletre. Néhol még egy vékony függöny is került az ajtó elé, jelezve, hogy duplán szeretne a család szeparálódni a kíváncsi szomszédoktól. S bár a konyha, a mosdók, a fürdők és mosóhelyiség közös, mint egy igazi kollégiumban, a tizenpár négyzetméteres szobákban végre csak egy – egy család lakik. Minden családtagnak egy-egy ágy lehet az intim szférája. De Ruszlán ezért is hálás.

A lakásunk (Harkivban) gyakorlatilag szét van verve, bár a szüleim ott élnek még a lakásban, kitörtek az ablakok, mert egy bomba pont a házunk előtt robbant fel. Ki kellett cserélni egy ablakot. Az iskola, ahová a gyerekek jártak, körülbelül egy hete szét lett rombolva. Nem akarunk oda visszamenni. A gyerekekkel együtt félünk” – sorolja az otthonról szerzett információkat az édesapa.

Pedig az életük nem könnyű menekültként a saját országukban: „Már segélyt sem kapunk az államtól. (Amely a születési rendellenesség miatti korlátozott munkaképesség miatt jár. A szerk.) Adományokat gyűjtünk, abból élünk, amit kapunk, de egyre kevesebb az adomány. Egyszer egy héten megyünk el Ungvárra, ott kapunk egy kis ételadományt. Napról napra élünk, a legfontosabb persze, hogy van kenyér” mondja Ruszlán és megmutatja a szobájuknak azt a részét, ahová az íróasztalt helyezték el, alatta gyűjtik, ami gyűjthető. Száraz tészta, olaj, kenyér, víz, minden, ami az alapélelmezéshez szükséges és adományból beszerezhető. Nehéz elképzelni, hogy a lányok bármelyike is ennél az asztalnál tanulna.

Az íróasztal mellett egy hatalmas bőrönd áll. Nem lehet nem észrevenni, hogy a keményfedelű koffer résnyire nyitva van. Mintha hívogatna.

Én szeretnék majd visszamenni Harkivba, de a gyerekek már továbbmennének Szlovákiába” – mondja kicsit csüggedten. Bár nincs sem rokonuk, sem ismerősük, sem barátjuk külföldön, a lányok belevágnának az ismeretlenbe…. Mindegy hova, de vissza semmiképp. A szobatárs, a szép, szürke cicamama azonban ragaszkodik ahhoz is, ami most itt van. Béke, simogatás, maradék és egy üres doboz, amiben a három kölykét nyugalomban etetheti. A többit, a jövőt még így 2024 május elején is a bizonytalanság homálya fedi……

MedSpot Alapítvány, 2024.

Segíts Te is adód 1%-os felajánlásával, hogy segíthessünk!

Ha a NAV listájában név szerint keresed az alapítvány teljes magyar nevét, ezt keresd: „Orvosi Segítség, Ahol Kell” Alapítvány vagyis NE a MedSpot nevet keresd, nem így lett regisztrálva alapítványunk.

Adószámunk: 18903379-1-42

Köszönjük, hogy megtekinted videónkat, amelyben hiteles fotók és videó bejátszások is láthatóak a jelenlegi, valós egészségügyi ellátásról a menekültek körében Kárpátalján, Ungváron és környékén, amelyeket a dezinformációk elkerülése végett tárunk mindenki elé.

_

További történetek

_

Segítők és önkéntesek a frontvonal mögött

Az önkéntes tolmács, Andrea mindennapjai

Bővebben...

A nehézségek napról napra változnak - Viki és Natália

Bővebben...

Egy apa viszontagságai

Bővebben...

Távol mindentől – egy hadifogoly megrázó története

Bővebben...

Örökölhető traumák

Bővebben...

Beszéljünk a traumákról!

Bővebben...