Az alább olvasható interjú eredetileg az Európa Rádióban hangzott el 2025 októberében. Azért készítettük el az írásos, szerkesztett változatát, mert remek keresztmetszetét, összefoglalóját adja a MedSpot utóbbi 3 évének önkéntes misszióiról, a vállalásokról és olyan élethelyzetekről, amelyekre a szomszédunkban zajló háború híreit hallva nem is gondolnánk. A riporter kérdéseire Dr. Spányik András, a MedSpot egyik alapító – kurátora, orvoscsapatának szakmai vezetője válaszolt.

2022 ősze óta havonta járnak Kárpátaljára az orvoscsapatukkal, hogy segítsenek. Miért? Összefügg mindez az orosz-ukrán háború kezdetével és azért tartanak ki a havi rendszeresség mellett?
Természetesen. Először mi a határon a Beregsurányban létrehozott menekültponton láttuk el a Magyarországra érkezőket, 24 órás ügyeletben vagy fél éven keresztül. Amikor a háborús övezetből a hátországba menekülő – úgynevezett belső menekültek – Ukrajna területén kerestek maguknak békésebb régiókat, ahol folytathatják az életüket, akkor érkeztek hozzánk a kérések: nagyon sok ellátatlan ember van a határ túloldalán, és jó lenne, ha az erőforrásokat át tudnánk csoportosítani, és ott folytatni az ellátást, ahol a legnagyobb szükség van rá. Mi így is tettük. Ebben partnereink voltak azok az önkéntes orvosok, ápolók, pszichológusok, akik a mai napig önzetlenül és rendületlenül végzik velünk együtt a munkájukat. Megszerettük ezeket az embereket, akiket ellátunk és felelősséget érzünk irántuk. Ebben nyilván vannak személyes tapasztalások, amelyek fontosak számunkra, úgyhogy mi azóta is kijárunk.

Mesélne nekünk ilyen személyes tapasztalást, amelyet említett?
Van például egy olyan generációs család, akiknél másfél éve született egy gyermek, akit még láttuk az anyukája hasában. Ott, a menekültszállón él együtt ez a család, a fiatal lány, aki az anyuka, az Ő édesanyja és a nagymamája is. Mind a 3-an rendszeres páciensünk, egy nagyon helyes, nagyon kedves családról van szó. Látjuk, ahogy felcseperedik az a kisgyerek, három női családtag között, apa nélkül. Elég szívszaggató kísérni az Ő életüket. Gyerekek születnek ide a háborús időszakban egy-egy menedékhelyre, vagy menekült szállóra, amelyekről egyébként azt kell tudni, hogy ezeket a szállókat iskolaépületekből, vagy más oktatási intézményből alakították át. Generációk élnek összezárva, nem nagyon van munkájuk, a házuk lerombolva, a pénzük, mindenük odalett, valahol Kelet-Ukrajnában vagy az oroszok által elfoglalt területeken. Ezek az emberek itt élnek és itt nőnek föl. De van olyan páciensünk is, akinek speciális terápiára van szüksége, daganatos beteg lett, és mi visszük neki a gyógyszereket, mert ő képtelen lenne kifizetni és az állam sem tudja számára biztosítani a szükséges ellátást. Tulajdonképpen ha mi nem vinnénk neki gyógyszert, akkor valószínűleg már nem is élne. Az Ő történetét már többen bemutatták Magyarországon. Azért is van hozzánk közel, mert szeret horgolni, amelyhez elképesztő tehetsége van. Nagyon érdekes dolgokat készít, mindig ad nekünk is valami emlékezetes ajándékot. Amikor megyünk, már nagyon vár minket. Szóval vannak ilyen személyes kapcsolatok és történeteket, amelyek felejthetetlenek számunkra.

Nehéz is mit mondani, ez után a történet után, ő feltehetően így tudja kifejezni a háláját. Ezekkel a horgolt ajándékokkal.
Igen, ez egy nagyon kedves dolog.

Változott-e ön szerint a lelkiállapota, a kedve, az optimizmusa vagy pesszimizmusa akár a menekülteknek, akár a kárpátaljai magyaroknak azután, ami augusztus végén történt Munkácson? Úgy tűnt, hogy azért Ukrajnán belül Kárpátalja egy békés sziget, azért is ment oda sok belső menekült. A munkácsi rakétatámadás után Ön hogy érzékelte, megingatta mindez az ott élők nyugalmát?
Igen. Különösen a menekültszállókon élőknek ingatta meg a biztonságérzetét. Evidens, hogy miért, hiszen akik a kárpátaljai városokban élő emberek, ők a hétköznapokban igazából nem találkoznak rakétával, nem találkoznak a háború közvetlen rombolásával, pusztításával. Nem vesztették el a mindennapi életüket, nem rombolták le az ingatlanjaikat, ebben nagy valószínűséggel nincs személyes tapasztalatuk, saját traumájuk. Ami azonban nagyon fontos, hogy az úgynevezett másodlagos traumák viszont jelen vannak az életükben, hiszen ezeket a hozzájuk érkező menekültek történetein keresztül élik meg. Ezzel azt akarom mondani, hogy ő életük sem a megszokott mederben zajlik. Akik azonban a keleti régiókból, vagy a harcok közeléből érkeztek, valóban nagyon fontos volt, hogy ide nem ér el a háború zaja. Ezért ez a rakétatámadás felkorbácsolta bennük a szorongó érzéseket. Amikor szeptemberben ott voltunk, borzasztó állapotban találtuk a menekülteket. Mindenki elmondta, hogy azóta sokkal jobban fél, sokkal rosszabbul alszik, erősebbek a szorongásos vagy depresszív illetve a testi tünetei. Nagyon sok mentális állapot testi tünetben nyilvánul meg. A lelki problémák, traumák, a kilátástalanság, a bizonytalanság érzés fokozódott a rakéta becsapódás után. Sokan elmondták, hogy eddig az volt az érzésük, úgy hajtották álomra a fejüket: ahol ők élnek, itt és most, az biztonságos hely. Azóta rájöttek, hogy ennek az illúziójában élik a hétköznapjukat.

Viszont önök a MedSpottal mennek hónapról hónapra, tehát önökben megbízhatnak. Egy pár mondatban elmondaná, hány helyre mennek? Falvakba is eljutnak-e? Mesélne egy kicsit erről?
Speciális az utunk októberben. Három teljes napra megyünk ilyenkor: péntek, szombat, vasárnap vagyunk ott, belső menekülteket látunk el menekültszállókon, ahol társalapítványunk a Western Unity munkatársai, kárpátaljai magyarok és kárpátaljai ukránok segítenek nekünk mindent előkészíteni. Ők szervezték a menekültszállókon élők számára nyújtott ellátásokat eddig is, ahová visszavárnak minket. Ez nagyon fontos része a munkánknak, hiszen ezért alakulhatott ki a belső menekültekben a kiszámíthatóság és a biztonság érzet, mert rendszeresen megyünk. Ezért is nagyon fontosak az adományozóink, mert nélkülük nem tudunk elindulni. Drágák ezek az utak. Nem miattunk, hanem a gyógyszerek, a gépkocsi – mentő – üzemeltetése és a többi miatt.
Visszatérve egyrészt most a Munkácsy Kórházban teszünk látogatást. Legutóbb megismertük az igazgató urat, aki elmondta nekünk, hogy mire lenne szükségük. Nem igazán konkrét eszközökre vagy pénzre, hanem triázs oktatásra van szükségük. Hogy ez mit jelent? Amikor egyszerre sok sérült érkezik a kórházba, akkor ott a szakszemélyzetnek döntenie kell, adott szakmai szempontok szerint. Azt kell kitalálni, hogy kinek szükséges azonnali, életmentő ellátás, kinek súlyos, de nem életveszélyes az állapota, és kinek az ellátása lehet tervezett, szoros kontroll mellett. Mindez speciális protokoll rendszer szerint működik, Magyarországon is ezt használják, viszont Ukrajnában nem ismerik, legalábbis ebben a kórházban itt Munkácson, és ezért mi felkértük Dr. Kanizsai Péter sürgősségi szakorvos urat, hogy tartson egy ilyen képzést Munkácson az ottani dolgozók számára.
A kárpátaljai magyarlakta falvakba is elmegyünk. Az ellátás akadozik a háború árnyékában. Első nap Beregszászra, a második nap pedig Bátfára utazunk, kis magyar falvak vannak egymás mellett, a lelkész asszony az, aki összeszervezte a helyi magyarságot. Gyermekorvosokkal és felnőtt orvosokkal közösen megyünk. Szűréseket fogunk végezni, valamint betegellátást, illetve emellett pedig zajlik a már említett belső menekültek pszichológiai és orvosi ellátása is, egyszerre több helyszínen.

Mennyire nehéz a kollégáit (orvosokat, pszichológusokat) bevonni, vagy mennyire “tolakodnak” azért, hogy ők is beférjenek ilyenkor a missziós útra? Szóval hogyan látja a többiek lelkesedését?
Abszolút megvan. Ez egy nagyon érdekes kérdés, hogy miért akarnak még dolgozni az orvosok, amikor a kiégés a körükben hihetetlenül magas szintű. Igazából a kiégés ellen fontos az önkéntes munka. Szerintem ez a fajta segítség, ez a fajta részvétel, közösségi munka és élmény amit egy ilyen út jelent, nagyon más, mint a szokásos rutin, amiben mi orvosok dolgozunk. Ez részben egy kaland, részben izgalmas, részben fontos. Valami olyasmit látunk, amit egyébként máskor nem. Mindezek ellenére tragédia ami történik természetesen és mindenki nagyon boldog lenne, hogyha ennek vége lenne, de jó, hogyha ott tudunk segíteni helyben, ahol a probléma van. Úgyhogy éppen ezért – hogy a kérdésére is válaszoljak – szerencsére mindig sokan jelentkeznek, tehát olyan még nem volt, hogy nem találtunk szakembert a misszióra. Ha több orvosra van szükség, akkor egy-egy hirdetésünkre sokan szoktak jelentkezni.

És meddig csinálják ezt? A háború végéig vagy mindig a következő hónapig látnak előre vagy többre, hogy van ez?
Nincs lezárási terv, a háború után is valamilyen formában folytatnunk kell, majd, ezt egyelőre nem tudjuk. A traumával kapcsolatban nagy tudásra tettünk szert. Sajnos Magyarországon is történnek olyan események, amelyek végül traumához, illetve poszttraumás stressz zavarhoz vezetnek, ezért is szeretnénk ezt a tudást jól használni. Gondolkodunk azon, hogyan tudnánk részt venni a traumatizált emberek rehabilitációjában, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak. Ezért is örülünk nagyon, amikor hírt adnak rólunk, a munkánkról, a missziókról, mert a mi támogatásunk részben magánadományokból, részben pályázatokból, részben cégek vagy más szervezetek segítségével áll össze. Támogatás nélkül nem tudunk gyógyítani. Vannak szűkös napok, olyankor feszültebbek vagyunk, hogy hogyan teremtsük meg a feltételét a következő misszióknak, de eddig szerencsére mindig sikerült.