Az önkéntes tolmács, Andrea mindennapjai

Andrea – illetve ahogy kéri, hogy szólítsuk -, Andi, hónapról hónapra jön velünk segíteni ellátni a betegeket, minden alkalommal, amikor a MedSpot orvoscsapata megérkezik Ungvárra. Jön, és fáradhatatlanul, reggeltől estig tolmácsol. Andi 8 évet járt magyar iskolába Kárpátalján, ízesen beszéli a magyar nyelvet. Elmondása szerint szereti is, hogy segíthet, jóllehet a szabad hétvégéit feláldozva vállalja ezt munkát.

Amikor szükséges angolra vált és más alkalmakkor más nemzetiségű önkénteseknek segédkezik. Számára az a lényeg, hogy hasznosan töltse az időt, ahogy mondja: „…ilyenkor amikor jösztök az a nagyon jó érzés, hogy mi nem vagyunk egyedül ebben a sötétségben”.

Andi már 7 éve Angliában élt, amikor kitört a háború. Először onnan igyekezett segíteni. De egy idő után úgy érezte, fel kell adnia, amit addig ott felépített és haza kell jönnie. Itt van rá szükség.

  • Eltűnt az unokatestvérem, aki katona. A frontvonalban tűnt el. S bár még kint is önkénteskedtem, a British csoportban, de úgy éreztem, hogy haza kell jönnöm, itt kell lennem a családommal. Az unokatestvéremmel együtt nőttünk fel és mindig igazi testvéri viszonyban voltunk. Hazajöttem és belevágtam a papír munkákba, hogy az eltűnt unokatestvéremet megtaláljuk. Beadványokat írtam, nyomtatványokat töltöttem ki és közben azt láttam, hogy ezen a területen is nagy segítségre van szükség. Így elvállaltam, hogy egy kárpátaljai segélyszervezet munkatársaként szervezett keretek között segítsek az ugyanilyen családoknak, mint mi, akik az eltűnt családtagjukat keresik. Most már több, mint egy éve ezzel foglalkozom, ez a munkám, segítek beadványokat írni, kérelmeket fogalmazok és persze közben önkénteskedem, ahol kell.

Arra a kérdésre, hogy valójában hogyan is zajlik az eltűntek – így az unokatestvére – keresése, Andi elgondolkodva, nagy levegőt véve, megrendülten válaszol.

  • Nemrég Kijevbe utaztam holttesteket nézni, képeken, mert ilyeneket is csinálnunk kell, hogy nézzük, van-e valamilyen tetkó vagy valamilyen jellemző a holttesten, amiről felismerhetjük a hozzátartozónkat. Ez nagyon nagy stressz. Meg – most is mutattam valakinek-, hogy van egy „Telegram” felület, azon belül különböző groupok, ahol az orosz oldal kirak holttesteket, kirak hadifoglyokat, videókat, ahogy verik őket. Mi minden nap nézzük azt is mert ki szokták rakni az ismerőseinket is, hogy ott vannak, vagy a holttestet. És ezt mi sajnos nézzük, én is nézem a testeket is, nézem a tetkót, hogy hátha fel tudok valakit-e ismerni azokból az emberekből, akik innen Kárpátaljáról eltűntek. És még az…………. az a baj – mondja, miközben a kezében egy papírdarabkát gyűröget az ujjaival -, hogy ilyen képeket, ilyen nagyon szörnyű képeket este szoktak kirakni. Tehát pont amikor menne az ember pihenni, hogy talán egy kicsit lenyugodjon, akkor rakják ki. Éjszakára, hogy ne tudjon az ember aludni. Hát ezt…erre nem lehet mit mondani – rázza a fejét Andi, miközben halkul a hangja – ez annyira… ez annyira… embertelen.

Andi szép, kerek, fekete szemei a cipője orrát vizsgálják. Nem néz fel, kis ideig nem is ad ki hangot, aztán halkan, mégis határozottan folytatja:

  • Szerintem vannak emberek, akik úgy menekülnek az érzelmeiktől, hogy felveszik azt a maszkot, hogy jól vagyok, erős vagyok, megyek tovább és félrerakják a félelmeiket, az értetlenséget, a szomorúságot és próbálnak erősnek tűnni. De van, aki indulatosabb, aki mérges, szóval…elég nehéz itt a helyzet. Szerintem mindenkinek van egy saját traumája, saját története, mindenkit megérintett ez a háború.

Andi önkéntesként nemcsak technikai segítséget nyújt, hiszen emberekkel dolgozik, akiket – mégha egyenként máshogy is, de – súlyos veszteségek értek.

  • Az emberek nagyon különbözően reagálnak a saját veszteségeikre – mondja elgondolkodva. Vannak, akiknek elég, ha csak úgy megöleljük, amikor látjuk, hogy el vannak keseredve és az már nekik segít, jól esik. Vannak emberek, akik csak ki akarják magukat beszélni és akkor ott ülünk mellettük és hallgatjuk. Van olyan is, akinek segítség kell, étel, bármi: meleg ruha, szállás, segítség munkakeresésben, ahogy tudunk, úgy segítünk. De nagyon kell a pszichológiai segítség is – teszi hozzá.

Kárpátaljára, Ungvárra nem hallatszik el a lövések zaja, már a szirénák sem szólnak, mint a háború első szakaszában, nem kell a bombák elől óvóhelyre szaladni. A város csendes, talán túlzottan is csendes, mégis feszült nyugtalanság érződik. A környező falvak, települések felé haladva katonai ellenőrző pontokat állítottak fel, hogy könnyebben ellenőrizzék a férfiakat, a katonaság most nem választás kérdése a hátországban.

  • Alig várom, hogy már vége legyen ennek az egésznek – mondja Andi -, mert már nehezen bírom, el vagyok fáradva, de úgy próbálok magamon segíteni, hogy otthon maradok a kutyáimmal, vagy csak elmegyek a templomba, gyertyát rakok és akkor ott ülök és sírok. Ahogy tudok, úgy segítek magamon. Azelőtt úgy képzeltem, hogy harmincöt évesen van család, 2 gyermek, 2 kutya, állás és nyugalom. Nyaralni menni – mondja elgondolkodva – olyan szép családi, csendes jövőre gondoltam, de soha nem tudtam volna elképzelni, hogy harmincöt évesen háborúban élek és testeket fogok nézni és keresni a rokonomat és segíteni másoknak megkeresni az övéiket. De itt vagyunk, most ez a valóságunk, hogy a nem normális dolgok válnak megszokottá – hangsúlyozza, miközben a szemembe néz, mintha tőlem várna megnyugtatást. Bíztatom és támogatom önmaga bíztatásban is, hogy vége lesz, mégha nem is tudjuk, mikor.

MedSpot Alapítvány, 2024.

Segíts Te is adód 1%-os felajánlásával, hogy segíthessünk!

Ha a NAV listájában név szerint keresed az alapítvány teljes magyar nevét, ezt keresd: „Orvosi Segítség, Ahol Kell” Alapítvány vagyis NE a MedSpot nevet keresd, nem így lett regisztrálva alapítványunk.

Adószámunk: 18903379-1-42

Köszönjük, hogy megtekinted videónkat, amelyben hiteles fotók és videó bejátszások is láthatóak a jelenlegi, valós egészségügyi ellátásról a menekültek körében Kárpátalján, Ungváron és környékén, amelyeket a dezinformációk elkerülése végett tárunk mindenki elé.

_

További történetek

_

Segítők és önkéntesek a frontvonal mögött

Az önkéntes tolmács, Andrea mindennapjai

Bővebben...

A nehézségek napról napra változnak - Viki és Natália

Bővebben...

Egy apa viszontagságai

Bővebben...

Távol mindentől – egy hadifogoly megrázó története

Bővebben...

Örökölhető traumák

Bővebben...

Beszéljünk a traumákról!

Bővebben...