A nehézségek napról napra változnak
A háborús övezetből a háttérországba, Kárpátaljára érkezett menekültek számára az ukrán helyi hatóságok az elmúlt évben vagy felújítottak egy-egy régi iskola, vagy kórházépület belsőt, vagy igyekeztek nyitni újabb szállásokat az érkezőknek. Mindenesetre a menekültek jelentős része az elmúlt 2 évben több szálláson is lakott már. Ennek részben az az oka, hogy a hirtelen szükségessé vált lakhatási lehetőségek általában nem voltak ideálisak hosszabb tartózkodásra. A tornatermekben felállított, függönyökkel elválasztott tábori ágyak és matracok, a rendkívül elhanyagolt épületek szoba-konyháinak lehetőségei instabil érzéseket váltottak ki az amúgy is traumatizált emberekből/családokból.
Viki és Natália egy olyan menekültszállóra irányította ezúttal a MedSpot orvoscsapatát, ahol hosszabb idő telt el az előző orvosi/pszichológiai segítségnyújtás óta. Az épületet kívül és belül is igyekeztek maradék anyagokból lakhatóvá tenni, ezért a lábazaton és belül a helyiségekben is minden egyes járólap teljesen más méretű, színű és formájú volt. De legalább így takaríthatóvá vált. Itt találkoztunk a 83 éves Lídiával, aki fülfájásra panaszkodott. Amíg együtt vártunk arra, hogy sorra kerüljön az egyik orvosunkhoz vizsgálatra, Lídia, aki két botjára támaszkodva, életkorát és a helyzetét felülírva, vidáman érkezett a csupa sár udvaron át az ismeretlen csoportosuláshoz, mesélni kezdett. Viki és Natália felváltva igyekeztek tolmácsolni az asszonnyal történt eseményeket. Azonban ezek a történetek nem múlnak el nyomtalanul a tolmácsok gondolataiból/ lelkéből sem. Minden históriát úgy élnek át, mintha ők maguk is szemtanúk lettek volna, ezáltal ők is traumatizálódnak. Ezt – amit másodlagos traumatizációnak nevez a pszichológia -, éppúgy fel kell dolgozni és a helyére kell tenni, mint azoknak, akik elszenvedői voltak az eseményeknek.
Viki:
– Megrázott minket ennek az öreg asszonykának a története. Szeverodonyeckból jött Ungvárra. Sajnos nincs gyermeke. Egyedül van. S bár van neki 2 fiútestvére, meg a testvérének egy lánya, de ők nincsenek vele. Nem nagyon tud járni, mert mankókkal jár. És amikor bejöttek az oroszok, akkor ő megtalálta a dédapukájának a kabátját. Az a kabát nagyon meleg volt és ledobta a pincébe, ahova leszaladt a házból, magához vett valami ételt meg vizet és dobálta le oda a pincébe. És ő is hamar szaladott le, utána pedig csak ott tudott lenni, mert sajnos a házára bomba repült és megsemmisült. Háza nincs. Azt mesélte, hogy amikor kijött a pincéből, ahol se mosdó (vécé), se másik kijárat nem volt, vagyis nem igazi búvóhely volt, csak egy falusi pince, akkor ez a nénike strokeot kapott. Bevitték őt a kórházba, egy kicsit ápolták, de ott olyan ápolás volt, tudjátok, hogy hipp-hopp, egy-kettő és tovább. De a kórházat is bomba érte, úgyhogy nem volt számára remény, hogy ott hosszabban segítséget kap. Ekkor érkezett egy német segélyszervezet, amely többedmagával kimentette a bombázás sújtotta terültről. Így került ide Ungvárra. Így találkoztunk a nénikével az önkéntes munkánk során – mondja, szemeivel simogatóan, szeretettel nézve a mankóira támaszkodó asszonyt.
– Azt is mesélte a nénike – ez nagyon jól is esett nekünk, el is sírtuk magunkat Natival -, hogy itt teljesen más emberek vannak, sok templom van, itt hívő emberek vannak és mindig valaki segít neki. Mikor egy ember beszél és mi hallgatjuk – teszi hozzá mintegy magyarázva az érzéseiket Viki -, akkor magunk is átérezzük, amit mond. Bevesszük a szívünkbe és akkor azon gondolkodunk, hogy mit fogunk csinálni mi akkor, mikor ilyen helyzetbe kerülünk, mint Lídia?
Viki és Nati, ahogy elmondják, a napi önkéntes munkák során úgy érzik, biztonságban vannak. A frontvonalban lévő településekhez képest mindenképpen. Mégis egyre inkább erőt vesz rajtuk a kétségbeesés. Túl hosszú idő telt már el azóta a február 24-e óta. A város kezd fájdalmas csendbe burkolódzni.
Viki: – Minden ember, aki itt él Ungváron: Nati vagy Vika vagy Ira vagy Tánya vagy Iván, Valsa, bárki, Andrej, mindenkit megérintett ez a helyzet. A testvéremnek a férjét megölték. Bahmutban volt és…………. nem jött haza – meséli elcsukló hangon.
Natália veszi át a szót: – Mindenkinek van testvére, barátja, aki sajnos meghalt ott. Tegnap volt egy éve, hogy az egyik újságíró barátom meghalt.
Viki: – Én már nem nézek Facebookot. Nem nézem. Megmondom miért. Mert amikor néztem, olyan képek jöttek be, ahol láttam a katonákat, és elöntött a tehetetlen sírás. És akkor az ember nem képes foglalkozni a családjával, a gyerekével, csak úgy van, és gondolkodik, meddig még? Hol lesz a vége? – és átadja magát az érzéseinek, sír, mert a nehézségek napról napra változnak és az alkalmazkodáshoz több erőforrásra lesz szükség.
MedSpot Alapítvány, 2024.
1% - Köszönjük, hogy segítesz, segítettél!
Köszönjük, ha nekünk adtad támogató felajánlásod!
Ha a NAV listájában név szerint keresed az alapítvány teljes magyar nevét, ezt keresd: „Orvosi Segítség, Ahol Kell” Alapítvány vagyis NE a MedSpot nevet keresd, nem így lett regisztrálva alapítványunk.
Adószámunk: 18903379-1-42
Köszönjük, hogy megtekinted videónkat, amelyben hiteles fotók és videó bejátszások is láthatóak a jelenlegi, valós egészségügyi ellátásról a menekültek körében Kárpátalján, Ungváron és környékén, amelyeket a dezinformációk elkerülése végett tárunk mindenki elé.
További történetek
Segítők és önkéntesek a frontvonal mögött
